SZENT LÁSZLÓ FALFRESKÓK
“A múltat nem lehet tőlünk elvenni.
De az csak akkor a miénk, ha ismerjük.”
(Nemeskürty István)
POGÁNY ÉS NOMÁD KORI HAGYOMÁNYOK A SZENT LÁSZLÓ-LEGENDÁBAN
A magyar nép ősi hitvilágát, annak elemeinek napjainkig való továbbélését kutatva, egy középkori legendát ismertetek meg, mely – már elfeledett elemeivel – beépült művészetünkbe, irodalmunba, tudatunkba egyaránt. A kutatók által feltárt gazdag adatgyűjtemény segítségével a kirándulások során, arról a múltról tájékoztatom Önöket, ami a legfontosabb lehet egy nép életében, melyben csodálatos törvényszerűségek, szükségszerű egybeesések és összefonódások tárulnak elénk.
A szóbeli költői hagyomány egy soha ki nem hunyó történeti identitástudatot képvisel és hordoz.
Szent László királyunk alakja éppúgy része történelmünknek, miként a magyar kultúrtörténet szerteágazó területeinek. Kultusza az egyházi hagyományokban máig él, legendás személye irodalmi műveket ihletett meg, de ott látható középkori szobraink, templomaink falán, avagy később a barokk művészet alkotásaiban. Népszerűsége csak részben tudható be annak, hogy az egyház halála után közel száz évvel – 1192-ben – a „boldog emlékezetű” királyt hivatalosan is kanonizálta. Hiszen nem is elsősorban szentsége volt az, amiből kultusza fakadt, amiért a magyar középkor századaira oly jellemző ragyogó tisztelet övezte. Személyében – Európában is elsőül – a lovagkirály alakja öltött testet. A civilizált harcosé, aki védi országát és a keresztény hitet, gyámolítja az elesetteket, megmenti az elraboltakat, aki győzedelmeskedik az ellenségen. Törvényszerű, hogy kultusza a határvidékeken, a katonáskodó szabad rétegek körében az átlagosnál is élénkebben élt, hisz László csodái, harci küzdelmei, a kerlési kaland közvetve az ő életüket jelenítette meg. A szentté avatását követő évtizedekben alakul ki a máig ismert népi hagyományköre. Bár okleveleink zömmel csak a XIII. század végétől maradtak fenn, bizonyos, hogy Szentlászló helyneveink és a róla elnevezett templomtitulusaink egy része már a század első felétől datálható. Tény, hogy a király első művészeti ábrázolásai csak a XIII. század végén jelentkeztek, ám ezt követően főként a kerlési kalandot megfestő legendaciklus viharos gyorsasággal terjedt el a Kárpát-medence egész területén. Tehát Szent László népszeűsége kiteljesedéséhez a színesen formálodó népi emlékezet, a mondai hagyomány, a néphit és a népköltészet vezetett.
Képes Krónika alapján a következőképpen őrződött meg a legenda:
”Látja pedig Boldog László herceg, hogy egy pogány egy szép magyar leányt hurcol magával lova hátán. Szent László herceg azt hitte, hogy ez a váradi püspök leánya, és bár súlyos sebet kapott Szög nevű lován, mégis azon nyomban üldözésre indult. Mikor pedig olyan közel ért, hogy lándzsavégre kapja, ez semmiképpen sem sikerült, mert sem az ő lova nem futott gyorsabban, sem amannak a lova nem maradt le valamicskét: mintegy karnyújtásnyira volt a lándzsa a kun hátától. Így kiáltott tehát Szent László herceg, a leányhoz: «Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd magad a földre». Ez meg is történt. Miután pedig Boldog László herceg a földön fekvő kunra vetette volna lándzsáját, meg akarván ölni a leány nagyon könyörgött: ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből látszik, hogy az asszonyokban nincsen hűség, mert talán fajtalan szerelemből akarta megszabadítani. A Szent herceg azonban hosszú ideig birkózott a kunnal, s miután a lány a kun inát elvágta, megölte. De a nő nem volt a püspök lánya.”(Részlet)
Forrás:
Kis Emese: Pogány és nomád kori hagyományok a Szent László-legendában, Magyartanítás, Vác, 2017.
