Róvásemlékeink
„Oltalmazónk! Minden titok dicső
Nagyasszonya! Vigyázó két szemed
óvjon Nap atyánk fényében”.– képírású fogalomjegyek a tatárlakai leletegyüttesen –
A magyarság ősi írása: az un. “rovásírás”
A magyarság egy olyan szétesett Európába érkezett, amelyben csak a görögöknek, a rómaiaknak (és az etruszkoknak) volt írása. Őseink a Kárpát-medencébe minden európai írásrendszertől különböző olyan sajátos írásrendszert hoztak be, amellyel ma is 2600 éves belső-ázsiai szövegeket el tudunk olvasni. Az 58 nyelvet beszélő Mezzofanti bíboros (1774-1849) Frankl Ágoston cseh nyelvésznek írta 1836-ban: “A magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában”. Sir John Bowring (1792-1872) az 1838-ban megjelent Life and Works I. kötetében pedig így emlékezik meg nyelvünkről: “A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idő viharai karcolást sem ejtettek… a magyar nyelv eredetisége csodálatos”.
Az ősi magyar írás eredetéről sok nézet alakult ki; egyik sem meggyőző. A türkök írása a szászánida pehlevi írással van legközelebbi rokonságban (Thomsen, Németh Gyula), amely feltehetően szogd közvetítéssel jutott el a türkökhöz. Vannak (Györffy Dezső), akik írásunkat a minoszi írásból, mások (Campbell, Bakay Kornél) viszont a sumer és az egyiptomi képírásból vezetik le mondván, hogy a föníciaiak az egyiptomi képírásból elsősorban a mássalhangzós csoportjelekből fejlesztették ki a rovásírást, az első betűírást. Akármelyik kultúrterületről származtatjuk is a magyar írásbeliséget, kapcsolatai nem az Urál-vidékére, hanem az ókori magas kultúrák világába vezetnek. Az őshorezmi és “az ősi magyar írás” jeleinek nagyszámú egyezése arról tanúskodik, hogy a magyar írás jelkészlete már a Kr. előtti második évezredben “összeállt”.
Őseink írásának első anyaga feltehetően a fa volt, íróeszköze pedig a véső vagy valamilyen éles szerszám lehetet, mellyel a fába vésték, rótták írásukat. Nyilvánvaló – ahogyan erről a kínai évkönyvek is megemlékeznek – a hunok lágy anyagra is írtak, ezek azonban csak elenyésző mennyiségben maradtak meg. Mivel a rovás nehéz mesterség volt ezért törekedtek a rövidítésekre, hogy kevés jellel sok jelentést fejezhessenek ki. A rovó rövidítéseit a magyar nyelv törvényeihez igazította, afféle “gyorsírási” rendszerrel dolgozott. Ősi írásunkban minden hangra – szótagra – önálló jelet használtak, ezért nyelvünket csak ősi rovásírásunkkal lehet leírni, kifejezni és gyerekeinket csak ennek szellemében lehet a magyar írást és olvasást ma is tanítani. Amikor a magyarság áttért a latin betűs írásra, a latinban 13 hangunkra (dzs, stb.) nem volt jel, ezért olyan nyelvezet jött létre, amelyet a magyar ember sohasem beszélt. Mivel jelentőseb rovásfelirataink először Erdély területéről kerültek elő (Tászoktető, Énlaka, Tatárlaka és Tordos).
A jeleket leggyakrabban négy oldalán sima botra rótták. A botot balkézben fogva a jobb végén kezdték a rovást balra haladva, így ez a rovásírás iránya. A betűalakot nagymértékben befolyásolta az a tény, hogy a betűket rótták, hogy a sor jobbról balra haladt, hogy a magánhangzókat csak ritkán írták ki, s leginkább akkor, ha azok hosszú magánhangzókat jelöltek. Ez a sémi íráscsaláddal való rokonságra utal.
A magyar rovásírás a X. és XV. század folyamán jelentősen átalakult. Előbb kapcsolatba került a szláv, majd pedig a latin írással. Írásunk kálváriája a kereszténység felvételével kezdődött. A régi pogány írásjeleket üldözni kezdték, így a rovásírás visszaszorult, hanyatlani kezdett. Tudunk olyan vatikáni rendelkezésről is, amely előírta, hogy a magyarok, a székelyek s a hunok által használt régi magyar betűk, a jobbról balra való írás helyett csak a latin betűket szabad használni, a papoknak a pogány írást büntetés terhe mellett tanítani nem szabad, a pogány betűs feliratokat pedig egyenesen meg kell semmisíteni.
Szakirodalom:
Kiszely István: A magyar nép őstörténete
