csángóföld
A csángó név eredete
Az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerint a csángók elnevezése a vándorló, lakhelyüket gyakran elhagyó életmódjukból ered, ugyanis a „tsángó” szó jelentése kóborló, vándorló. A székely elnevezés ezzel szemben székelő, otthon maradó életmódra utal. A szó valószínűleg egy ma már nem használt elvándorolt, elszakadt jelentésű ige származéka (elcsángálni). Csángónak nevezik, mindazokat, akik kiváltak a székely tömbből, máshová telepedett és más népcsoportokkal keveredett, eltért a székely szokásoktól (moldvai, bukovinai, gyimesi, dévai, hétfalusi, halmágyi, zsombori csángók). Ilyen értelemben az első adat 1533-ból származik: „csángó magyaroknak nevezik, mivel a székely földről kicsapongának” (Kassai).
A Magyar értelmező szótár szerint a csángó (tsángó) szó másik értelme: rosszul szóló, repedt, félrevert harang. A hosszúfalusi polgári iskoláról szóló 1900–1901. évi értesítőben egy szabófalvi csángó így fejtette meg a szó etimológiáját: „Volt háború, mentek dusmánra, ekkor vettek tsángókat (harangokat), s ez által adtak hírt egymásnak.” Ez az állítás is székely eredetre vall.
A kialakult elméleteket, Zolnai Gyula összevetette, kielemezte miszerint: „A csángó nép és név eredeti mivóltát továbbra is nyílt kérdésnek kell tekinteni.” Alighanem neki van igaza.
A csángók néprajzi behatárolása
A csángók földrajzi hely és származás szempontjából is elkülönülnek egymástól. A nyolc moldvai megyéből hatban élnek jelentős számban katolikus vallású magyarok. A moldvai magyarság földrajzilag két csoportra osztható, a Románvásár környékén élő északi csángók (legnagyobb településük Szabófalva), és a Bákó környékén, Szeret mentén élő déli csángók csoportjára. Az utóbbiak az ún. székelyes csángók, akik feltehetően a madéfalvi veszedelem után kerültek Erdélyből Moldvába, s ott átvették a csángómagyarok szokásait, dallamait, táncait, vagyis „elcsángósodtak”. Ezekben a falvakban (Forrófalva, Lujzikalagor, Klézse, Külsőrekecsin, Diószén, Lészped, Somoska, Pokolpataka, Csík, Vlámnik, Magyarfalu) szinte csak magyarok laknak. Hétfalusi csángóknak nevezzük a Brassó melletti Hétfaluban élő magyarságot, valamint a barcasági magyar falvak más lakóit. Feltehetően a XI. századi, a Barcaságban gyepűt őrző magyarok és besenyők leszármazottai. Dr. Kiss Béla A hétfalusi csángók eredete című munkájában így fogalmaz: „Barca földje valamikor besenyő birtokot képezett, de használhatatlansága miatt tulajdonosai arrébb vonultak és a későbbiek során magukat szikilnek nevező népcsoport telepedett le, védte a határokat.” A Csíki-havasokból Moldvába futó Tatros folyó völgyében, a Gyimesi-szorosban élnek a gyimesi csángók. Három községük – Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk – a folyó néhány száz méter széles, 30 km hosszú fővölgyében és annak mellékágaiban, az ún. patakokban, szétszórt házcsoportokban helyezkedik el. A Hunyad megyébe települt bukovinai székelyeket nevezzük dévai csángóknak.
A csángók eredetének bizonyított története
A moldvai területek népességének mára kialakult összetétele több száz év eredménye. Forgassuk vissza a történelemkönyvek lapjait a XIII. század legelejére, II. Endre koráig. A XI. század közepén a kunok benyomultak a Kárpátok közé és elfoglalták a későbbi Moldva, Havasalföld és Erdély egy részét. 1068-ban László magyar herceg a Beszterce-Naszód megyei Kerlésnél vereséget mért a kunokra, és visszaszorította őket Erdély területéről. Az 1205-től uralkodó II. Endre azonban továbbra is veszélyeztetve látta az ország határait a sűrűn megújuló kuntámadásoktól. A király az erős, állandó határvédelem érdekében a Német Lovagrend gyakorlott, jól szervezett csapatait telepítette a Barcaság szomszédságában lévő Kárpátok lejtőire. Cserében a Lovagrend a kiváltságok egész sorát kapta: pl. várépítési jog, adómentesség, ingyenes sószállítás stb. Az új telepesek a hosszúra nyúló privilégiumi listákban a király gyöngeségét fedezték fel és egy Magyarországtól független német államot próbáltak létrehozni. A király erről tudomást szerzett, és tizennégy év múltán, 1225-ben kiűzte őket az országból s a már kiépített német vonalakra magyarokat telepített. Ezek a magyarok a mai csángók ősei egyik ágon. A csángók ősei tehát egy tervszerű telepítés eredményeként érkeztek Moldvába. Feladatuk a középkori Magyar Királyság keleti határainak ellenőrzése, védelme volt. Ez a határvonal a Szeret vonalánál húzódott, tehát a magyar etnikum középkori keletre húzódása nem állt meg a Kárpátoknál. A magyar királyok még a gyepűvonalon túli területeket is igyekeztek katonailag birtokolni, megfigyelőhelyeiket, őrségeiket, végváraikat a Dnyeszter és a Duna vonaláig tolva előre (Kilia, Dnyeszterfehérvár, Brăila, Várhely). A magyarság főleg a Kárpátok szorosainak előterében álló folyóvölgyeket, azaz a katonai-stratégiai szempontból kulcsfontossággal bíró helyeket szállta meg. A középkorban a moldvai magyar nyelvterület összefüggő zárt egységet képezett, és a mainál jóval nagyobb volt. A magyar falvak láncolata csak a későbbi pusztítások miatt szakadt meg, és így alakultak ki a mai csángó nyelvszigetek. Ezek két legjelentősebbike a már korábban is említett Románvásár környéki északi csángó és a Bákó környéki déli csángó nyelvsziget. A síkvidékre települt, elsődlegesen növénytermesztéssel foglalkozó, etnikailag és vallásilag homogén csángó falvak lakosai – noha később sokan eljobbágyosodtak – eredetileg szabadparasztok voltak, azaz a faluközösségek testületileg és közvetlenül, bojári közvetítés nélkül a vajdának adóztak. Feltételezhető, hogy a szabad moldvai román falvak tőlük vettek át bizonyos gazdálkodási technikákat és jogszokásokat.
Forrás: Czentnár Simon: Az őrzők, a moldvai csángó magyarok